Lassan magamhoz tértem, ám amikor megpróbáltam kinyitni a szememet, nem ment... Mintha ólomsúly nehezedett volna rá... Próbálkoztam még egy ideig, aztán végül mégiscsak összejött... Fehérséget láttam mindenütt... A plafon, a falak, az ágy, minden... Meghaltam volna? Nem, nem hiszem. Ha meghaltam volna, akkor nem éreznék fájdalmat. Mikor már majdnem ismét elmerültem a sötétségben, hirtelen ajtónyitódást, aztán lépteket hallottam, melyekre azonnal kipattant a szemem. Nagy nehézségek árán az ajtó irányába fordítottam a fejem egy meglepetés várt rám.
- Yoru... Te meg... Te meg mit keresel itt? - kérdeztem tőle, mire megpróbáltam felülni, de ő visszanyomott az ágyba.
- Ne, ne ülj fel. Maradj. Nem szabad megerőltetned magad.
- Yoru... Hogy kerülsz te ide?
- Hát így kell üdvözölni e rég nem látott barátodat? - mosolygott rám szélesen.
- Nem, sajnálom. Csak meglepődtem. Olyan rég találkoztunk már... Honnan tudtad, hogy hol vagyok?
- Egy magánnyomozó barátom nagy nehézségek árán előkerítette nekem a címedet. Mikor felkerestelek, a szomszédok azt mondták, a zene akadémián vagy. Meglepődtem, de félig számítottam is rá. Aztán elmentem az egyetemre... Ott megadták a szobád számát, de ott sem voltál. Megkérdeztem pár lányt, ők pedig azt mondták, itt vagy. Eléggé megijesztettél. Mi történt?
- Őszintén szólva fogalmam sincs... Rikával beszélgettem, mikor pedig kilépett az ajtón elájultam... Semmi másra nem emlékszem.
- Értem... Na de mesélj, hogy vagy? Jól megy sorod?
- Igen, egész jól. Felvettek az Akadémiára, aminek nagyon örültem. Suli mellett dolgozom, hogy ne kelljen a szüleim pénzére támaszkodnom. És te? Oba-san hogy van?
- Ennek örülök. Én jól vagyok, köszönöm. A szüleim pár hete jelentkeztek, és könyörögtek, hogy menjek velük. Mivel vonzottak, ezért velük tartottam. Kiderült az is, hogy az övék Japán 2. legnagyobb háza.
- A második? Miért, kié az első?
- Egy Takaya Akio nevezetű fazoné. Több nagyvállalat feje, ezen kívül sok leányvállalata is van.
- Takaya... Akio...?
- Igen. Mi az, talán ismered?
- Nem, dehogy.
- Értem...
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy vagy Oba-san?
- Hjaj... Féltem, hogy megkérdezed... Sajnos nem jól... Pontosabban, már jól...
- Yoru, mi ez a mellébeszélés? Nincs jól, de mégis jól van? Miről van szó?
- Oba-san 1 hónapja meghalt.
- Te... Tessék? Hogy-hogy meghalt? 2 hete kaptam tőle levelet, és azt mondta, minden rendben!
- Késve kaptad meg a levelet... Oba-san akkor már rég halott volt.
- Ezt nem hiszem el... Mi történt?
- A kor sajnos őt is utolérte...
- Értem...
- Jövő héten lesz a temetés. Eljössz? Persze csak ha kiengednek addig.
- Akár kiengednek, akár nem, mindenképp elmegyek. Ha kell, megszököm erről az átkozott kórházból, de ki van csukva, hogy nem leszek ott.
- Rendben.
Arakawa Yoru... A legjobb, és egyben az egyetlen barátom azóta, mióta árvaházba kerültem, ám később beleszerettem... Nem akartam tönkretenni a barátságunkat, ezért mélyen hallgattam érzéseimről, mivel egyedül voltam, senki sem akart velem barátkozni, de ő odajött hozzám, és azokkal a gyönyörű szép boci szemeivel megkérdezte tőlem: Leszel a barátom? Azóta sülve-főve együtt voltunk. Sosem veszekedtünk, mindig sikerült kompromisszumot kötnünk... Aztán én betöltöttem a 12-t. Három évvel idősebb nálam, ő akkor volt 15 éves. Én pedig eldöntöttem, hogy elhagyom az otthont. Előtte elrendeztem mindent, a házat, pénzt, mindent, majd végül egy éjjel megszöktem. Yoru kivételével senki sem tudta, hogy hol vagyok. A rendőrség 2 hét múlva megtalált, de mivel azt látták, hogy iskolába járok, a hűtő tele van, és megvan mindene, ami a normális élethez kell, békén hagytak. Az évek teltek, befejeztem az általánost, elvégeztem a középsulit, mindeközben persze szorgosan gyakoroltam a gitáromon és több számot is írtam. Beadtam a jelentkezésemet a Művészetire, és nagy szerencsémre, még csak várólistára sem kerültem, már az alkalmasságin azzal a mondattal léptem ki az ajtón, hogy "Lea-san, üdvözöljük egyetemünkön.". Elmeséltem mindent Yorunak: Rikát, a szobatársakat, Raito-t, a vacsorát, a nővér dolgot, mindent... Közben mivel a komoly dolgokból is sikerült viccet csinálnia, nem bírtam ki nevetés nélkül.
Nevetésünk betöltötte a szobát, ám ez a boldogság egy szempillantás alatt véget ért, amikor...
- Lea... Mégis ki a fene ez a srác? - ...amikor megjelent az ajtóban Rika, Raito és Naoya, ajándékokkal, virágokkal a kezükben, tátott szájjal párosítva...
