Csak álltam ott némán, tányér nagyságú szemeket meresztve, melyből már nem folytak a könnyek. Pár perc néma csend után, úgy éreztem, utána kell mennem és meg kell őt vigasztalnom... Nem törődve az utánam kiabálókkal rohantam felfele a lépcsőn. Nem tudtam merre kell menni, hát elindultam az egyik irányba. Úgy tűnik, jól döntöttem, mert az egyik ajtó mögül hangokat hallottam. Az ajtó tárva nyitva volt, Kisa-chan pedig az ágyon ült, és összekuporodva sírt. Bementem, bezártam magam mögött az ajtót, majd oda mentem hozzá. Közben pedig nem vettem észre, hogy a töbiek is fellopóztak, és az ajtó előtt hallgatóztak.
- Figyelj, Kisa-chan...
- Nem, nem figyelek! Utálom ezt a családot! GYŰLÖLÖM ŐKET! Mindegyiküket! Míg Raito-niisan be nem töltötte a 18-at, minden rendben ment! Nagyon jól megvoltunk! Sokat nevettünk, és olyanok voltunk, mint egy nagy, boldog család! Majd... Nii-san 18. születésnapja óta... Mindenki olyan rideg lett... Senki sem nevet... Rám se hederítenek... Nem akarom ezt a családot! Másikat akarok!
- Figyelj rám, kérlek. Hallgass végig, jó? Meghallgatsz engem?
Erre nem válaszolt, csak némán bólintott én pedig belekezdtem a történetembe.
- 11 éves voltam, mikor a szüleim meghaltak. Épp hazafelé tartottak az üzleti útjukról, mikor egy részeg sofőr belehajtott a kocsijukba. A kocsi teljesen felgyűrődött... Anyám, apám, és az akkor 14 éves nővérem azonnal meghaltak. Az a szemét... Az a szemét meg túlélte... Eltört pár csontja, de még csak nyomorék sem maradt. Átkozom azt a napot...
- Ez nagyon szomorú, de mi köze van ennek a családomhoz?
- Két emlékem maradt tőlük. Ez - mutattam a nyakláncomra, melyen egy szív alakú, kinyitható medál csüngött -, és a gitárom. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy bár mennyire is szörnyű, vagy bár mennyire is nem akarod ezt, értékelned kell azt, amid van. Fogalmad sincs, én mennyit adnék egy olyan családért, mint a tiéd.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Nem tudom... Csak... Úgy éreztem, hogy beszélnem kell veled.
- Köszönöm...
- Szívesen.
- Öhm... Szólíthatlak Nee-sannak?
Erre hirtelen nem tudtam, nevessek, vagy sírjak, de nagy nehezen megszólaltam.
- Igen. Nyugodtan... - mondtam, majd elmosolyodott, és megölelt. Pár perc néma csend után megszólalt.
- Nee-san?
- Tessék?
- Te... Szereted a bátyámat?
Ezt nem hiszem el... Ez a lány egyre lehetetlenebb kérdéseket tesz fel...
- Igen, szeretem...
- Az jó, mert ő is nagyon szeret téged. Vele a mai napig rengeteget beszélgetek vele, és minden alkalommal csak rólad tud beszélni. Hogy milyen szép vagy, milyen okos vagy, milyen aranyos, ahogy mindig visszaszólsz neki, milyen jól gitározol, stb stb...
- Én ezt... valahogy kétlem...
- Ne kételkedj! Csak higgy benne! Az érzéseiben, és az érzéseidben. És akkor nincs akadály!
Csak ámultam és bámultam... Még csak 15 éves, de bölcsebb, mint sok felnőtt. Ezután megint pár perc néma csend következett, mikor megszólaltam.
- Nos... Nekem lassan vissza kell mennem a koliba. Majd még találkozunk. Szia. Jó éjt.
- De... Nii-san azt mondta, itt alszol nálunk!
És íme, megint egy meglepetés. Mi jöhet még?!
- Sajnálom, de azt hiszem, ez ilyen formában nem lehetséges. Sőt! Semmilyen formában nem lehetséges.
- Miért? - nézett rám szomorúan.
- Nem tudom, neked mennyire tűnt, vagy nem tűnt fel, de a szüleid gyűlölnek engem... Sajnálom, de tényleg mennem kell. Vigyázz magadra, Kisa-chan.
- Lehagyhatod a chan-t! - szólt még utánam.
- Rendben, Kisa - mondtam, majd az ajtó felé vettem az irányt, ahonnan a kíváncsiskodók sikeresen felszívódtak.
Az ajtóban még egy pillanatra megálltam, és halkan megszólaltam.
- Viszlát... Raito... Szerelmem... - suttogtam, majd elindultam kifele. Azonban ahogy mentem, a lábam valahogy nem a koli, hanem a városi park irányába vitt... Már sötét volt, a park pedig kihalt... Leültem egy padra, majd hirtelen azt vettem észre, hogy megint sírok. Ez nem lehet igaz! Nem sírhatok! Nincs hozzá jogom! Miközben ezeken járt az eszem, nem vettem észre a mellettem álló személyt, aki engem nézett, majd mikor felnéztem rá, finoman elmosolyodott, majd megszólalt.
- Leülhetek?
- Persze, csak tessék.
Leült, és pár perc néma csend következett.
- Sajnálom.
- Tessék?
- Az öcsém. Szörnyen viselkedett.
Ekkor esett le, hogy ki is ő valójában: Raito nagybátyja, Ritsuo-san.
- Oh... nem... dehogy! Semmi baj! Teljesen igaza volt... Nincs miért bocsánatot kérnie!
- Tegezz nyugodtan. És egyáltalán nincs igaza. Azaz idióta öcsém nem tudja mit beszél... Tudja, hogy Raito mennyire szeret téged, ennek ellenére mégis megcsinálta a bajt. Ne törődj vele.
- Rendben... Köszönöm...
- Nincs mit - mondta, majd miután rám nézett, folytatta. - Jaj, ne sírj már! Egy olyan szép lánynak, mint te, nem állnak jól a könnyek. Inkább mosolyogj.
- Köszönöm...
- Nem kell megköszönnöd. Csak az igazat mondtam. Minden esetre egyre megkérlek. Ne hagyd, hogy Akio elüldözzön Raito mellől. Mert az sem neked, sem Raitonak, sem Kisának nem lenne jó. Kisának pláne nem. Nagyon meghatottad őt.
- Mégis... Miről beszélsz?
- Arról a kis beszédedről, amit tartottál Kisának a szobájában.
- Dehát... Hogy lehet, hogy tudsz róla?
- Mind tudunk róla. Minden egyes szót hallottunk. Azt is, hogy Kisa megkért, hogy had szólíthasson Nee-sannak.
- Az...
- Semmi baj. Megértem őt. Te egy nagyon aranyos, kedves, őszinte, és tiszta lelkű lány vagy. Nagy kincs van a birtokodban, amire ha nem vigyázol, könnyen eltiporhatják.
Ezzel felállt, elbúcsúzott, és elment. Otthagyva engem egyedül. Megint egyedül...
Nem sokkal később felkeltem a padról és elindultam a koli irányába, azonban a park előtt láttam állni valakit. Távolról csak annyit láttam, hogy egy lányt. Aztán elindult felém, arcát pedig megvilágították a fények. Rika volt az.
- Áh, Rika, szia. Hogy-hogy itt, ilyen kés... - szólaltam meg, majd hirtelen belém fojtotta a szót egy öleléssel. - Rika... Mi a baj? Történt valami?
- Többé nem kell egyedül lenned, mert én itt vagyok veled, neked. Ha valami nyomja a lelkedet, nekem bátran elmondhatod. Érted?
- Igen... Köszönöm... - mondtam, majd a könnyeim ismét folyni kezdtek. Visszamentünk a koliba. Kiderült, hogy a két szobatársam elköltözött egy külön szobába, úgyhogy én most egyedül "lakom". Pontosabban csak azt hittem, hogy egyedül, mert Rika beköltözött hozzám. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki. Valami azonban nagyon piszkálta az orromat. Most ismert meg nemrég, és máris ilyeneket mond nekem... Kisa nee-sannak akar szólítani... Ritsuo-san is túl kedves hozzám ahhoz képest, hogy még csak ma találkoztunk először... Mégis... Mi folyik itt?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése