5. fejezet - Egy váratlan meglepetés

Az órák hamar véget értek, Naoyával pedig megbeszéltük, hogy délután beülünk valahova egy kávéra. Nagyon jól elvoltunk, rengeteg dolgot megtudtam róla, sokat nevettünk, és végre megint szívből nevettem, amikor...
- Te mit keresel itt? Ezzel... - rontott be Raito (szó szerint) a kávézóba, és úgy csapott az asztalra, hogy az kis híján felborult.
- Retsu, szia, én is örülök, hogy látlak.
- Nem szeretnél esetleg válaszolni a kérdésemre?
- Mégis, mi közöd van hozzá, hogy kivel, mikor és hol vagyok? Inkább maga... - támadtam rá én is, mikor hirtelen megragadta a karomat, és kirángatott, majd egészen a parkban lévő kis forrásig rángatott. Mikor megállt, ráripakodtam.
- Mi volt ez? Mit képzelsz te magadról, ha? Semmi közöd hozzá, kivel mit csinálok. Naoya szintén elsős, és megbeszéltük, hogy írunk egy dalt az iskolai fesztiválr... - mondtam magamról megfeledkezve, és rácsaptam a számra, mikor rájöttem, hogy ezt nem kellett volna elmondani neki.
- Értem. Ezek szerint megfeledkeztél a mi közös dalunkról. Így már más.
- Nem, nem feledkeztem meg róla, de úgyse jönne össze.
- Ugyan miért ne jönne össze?
- Azért, mert te és én külön világ vagyunk. Te idén diplomázol, én most kezdtem az egyetemet. Te vagy az egyetem hercege, én pedig csak egy kis névtelen senki.
- De nekem te nem csak egy névtelen senki vagy a francba már! - kiáltott rám dobbantva lábával, akár egy ötéves, de a szeme egyáltalán nem gyereké volt.
- Ezt... Ezt meg mégis hogy értsem?
- Úgy, hogy amióta csak megláttalak, arról álmodtam, hogy esetleg összeállhatnánk néhány szám erejéig.
Ezekre a szavakra megdermedtem. Örültem is, de valami össze is tört bennem. Örültem neki, hogy tetszik neki a játékom, de ugyanakkor csalódtam is, hogy CSAK zenélni akar. Dehát ez van, ezt kell szeretni... Vagy mégsem?

4. fejezet - Az első tanítási nap

Ahogy beléptem az előadóterembe a szavam elállt. Bal oldalon a hallgatóknak előkészített padok, jobb kéz felé pedig egy színpad féleség helyezkedett el, székekkel és hangszerekkel. Leültem a harmadik sorba, és elkezdtem játszani a legújabb, egyenlőre csak félig kész számomat, de sajnos csak akkor vettem észre a mellettem álló srácot, mikor a szám végére értem, ő pedig elkezdett tapsolni.
- Nagyon jól játszol.
- Köszönöm. Nem ülsz le? - intettem a mellettem lévő helyre.
- De igen. Jaj, milyen bunkó is vagyok. Szia, én Ren vagyok. Iwata Ren. Elsőéves zenei szakon.
- Szia, én Shimizu Lea vagyok. Sinzén első éves, szintén zenei szakon. Te milyen hangszeren, hangszereken játszol?
- Gitáron, zongorán, és alkalom adtán éneklek is. És te?
- Ugyanez. Annyi különbséggel, hogy én dalokat is szoktam írni, és gyakorlás hiánya miatt zongora terén nem tudnék eljátszani hibátlanul egy darabot, még kottáról sem.
- Sebaj. Ne izgulj, itt lesz lehetőséged gyakorolni eleget. Sőt, még többet is, mint szeretnél.
- Hát, többet biztos nem, és még abban sem vagyok biztos, hogy eleget fogok tudni.
Majd ezt kimondva beléptek az első óra előadói. Bemutattak egy darabot, klasszikus, ha jól hallottam, Bach-tól. Hegedű, zongora, és fuvola.
- Majd óra után beszélünk - súgta oda nekem Ren.
Így is lett. A mai óráink végig együtt voltak, szóval sokat tudtunk beszélgetni. Megtudtam többek között, hogy utálja a klasszikus zenét, és egyszer próbált meg dalt írni, de 1 óránál tovább nem bírta. Felvilágosítottam, hogyha gondolkodik rajta, akkor nem is fog menni neki, ő pedig javasolta, hogy írhatnánk egyet közösen az iskolai fesztiválra... Ez eddig teljesen rendben van, csak épp én megfeledkeztem Raitoról, és a vele megbeszélt közös dalunkról. Találkoztunk a folyosón, de nem vettem észre, és nem köszöntem neki. Rikával is találkoztam nem sokkal később, és mondta, hogy Raito miattam nagyon fel van dúlva, és hogy szerinte féltékeny... De én ezt kétlem... Mindegy, Raitoval úgyse jött volna össze az a szám. Ő diplomás, én meg gólya. Lehetetlen párosítás. De ezt ő sajnos képtelen volt felfogni, ebből pedig később meg is lett a bonyodalom...

3. fejezet - Váratlan találkozás

Reggel... Ma kezdődik a tanítás. Tegnap körbevezetés után megkaptuk a tankönyveket is, az egyéb kellékeket pedig mivel már be kellett szerezni, ezért nem volt akadálya a kezdésnek. Úgy volt, hogy együtt megyünk a szobatársaimmal, legalább a kapuig, de úgy döntöttem, hogy korábban megyek. A fülembe raktam a fülhallgatóm, összeszedtem a cuccom, és elindultam. Éppen, hogy csak kitettem a lábam a koliból, Rika jött szembe velem.
- Jó reggel, Lea. Hogy vagy?
- Rika-senpai, jó reggelt! Jól vagyok, köszönöm. Bár egy kicsit izgulok. És te?
- Én nagyon jól vagyok, köszöm. De kérlek ne szólíts többet Rika-senpainak. Csak simán Rika.
- Rendben... Rika - válaszoltam mosolyogva.
- De tényleg, te hogy-hogy ilyen korán? Az előadások 9-kor kezdődnek, most pesig még csak... 7 van.
- Igen, tudom, de annyira izgultam, hogy nem igazán tudtam aludni - füllentettem, közben pedig éreztem, hogy az arcom vörösre vált, de erre ő csak nevetett.
- Tudom, ismerős. De ne izgulj, el fog jönni azaz idő, mikor nem fogod várni.
- Kétlem, de azért köszi. És te? Ilyen korán mész te is?
- Öhm, nem. Van egy kis elintéznivalóm a városban, csak aztán megyek suliba. Nem szeretnél esetleg elkísérni?
- Végül is, miért is ne?
Ezzel nekiindultunk a városnak. Mentünk kaját venni, aztán papírokat intézni, majd mivel még volt időnk, úgy gondoltunk, elmegyünk megreggelizni, amikor...
- Sziasztok. Hová-hová ilyen korán?
- Éppen enni indultunk. Velünk tart, Senpai? - kérdezte udvariasan Rika. Ő aztán tud bánni az idősebb korosztállyal...
- Igen, szívesen. De azért nem kéne elkésnünk az első óráról.
- Ne izgulj, visszaérünk.
- Remek. Akkor indulás!
A legközelebbi bárba indultunk, mikor megszólalt Rika telefonja, és közölte velünk, hogy mennie kell. Remek. Megint kettesben maradtunk...
- Szóval, Lea... Hogy tetszik az egyetem? - kérdezte Raito.
- Nagyon tetszik, köszönöm. Érdekes éveknek nézek elébe, szeretni fogom a sulit.
- Na, mi az? Most már nincs olyan szád, miután megtudtad, hogy a felsőbb éveseket nem szabad tegezni, ugye?
- Sajnálom, Senpai, hogy udvariatlan voltam - mondtam meghajolva, miközben pedig azt mondtam volna neki, hogy húzz a francba, te seggfej!
- Na jó, ez így nem tetszik nekem! Túl engedelmes vagy. Szeretném, ha visszatérne az a régi, esetlen, csak szájra nagy kiscsaj. Rendben? Szóval: nagy száj, kis tudás.
- Ezt... Szerintem nem gondoltad komolyan.
- Már miért ne gondoltam volna komolyan?
- TE magad mondtad, hogy jól játszom. Szóval... - mondta, majd közelebb lépett, átkarolta a vállam, és mosolyogva folytatta.
- Igen, tudom. Zenében nem igazán ismerem a tréfát. Ha valaki jó, megmondom, de viszont ha valakinek alapból semmi tehetsége nincs hozzá, azt is megmondom az illetőnek - majd megállt, szembefordult velem, átölelt, és úgy folytatta. - Te viszont nagyon jó vagy. Remélem, az iskolai fesztiválon közös számmal lépnénk fel.
Nem hiszem el, hogy ilyet mondott nekem... Egy srác, aki idén fog diplomázni. Az egyetem hercege... Miután sikerült magamhoz térnem, elhúzódtam tőle, rámosolyogtam, majd megszólaltam.
- Igen, az nagyon jó lenne... - mondtam, majd mosolygott, megfogta a kezem, és tovább mentünk. Megreggeliztünk, sokat nevettünk, majd visszamentünk az egyetemre. Megkezdődött az első óra, s ezzel az utazásom ebben a nagyszerű épületben...

2. fejezet - Az egyetem idola

Nagy csodálkozásomra elég hamar elment a tegnapi nap. Miután Rika elment a saját szobájához, utána nem sokkal megérkeztek a szobatársaim. Mind nagyon kedvesek, de nekem valami hiányzik… A zene… Szerencsémre hoztam magammal a gitáromat, így mikor ők elmentek felfedezni a kolit, én csendben, nyugodtan, magamban játszhattam. az új számomon dolgoztam, de mivel az ágyamon pont háttal ültem az ajtónak, nem vettem észre a benne álló srácot: Takaya Raito-t.
- Nem rossz… Ahhoz képest, hogy mindenkinek neki mész, és mindenkit idegesítesz, jól játszol. Neked egyesekkel ellentétben tényleg itt van a helyed. Üdv, Takaya Raito.
- Öhm… köszi. Szia, én Takahashi Lea vagyok. És ha szerinted annyira jól játszom, esetleg megmutathatnád te is, mit tudsz – ezzel felálltam, de a gitáromat azt nem adtam neki egy könnyen.
- Te ezt most komolyan mondtad? Ahhoz képest, hogy gólya vagy, nagyon nagy a szád. De igaz is, végül is honnan tudhatnád, hogy én idén diplomázom.
- Nem tartozom feléd tisztelettel. Sem semmivel. Nem miattad jöttem ide, hanem a zeném miatt. 5 éves korom óta játszom gitáron. Előbb tudtam játszani, mint írni, olvasni.
- Tényleg nagy a szád… Ez tetszik. Kérem a gitárt.
- És ha nem kapod meg?
- Akkor elveszem. Erőszakkal. Ezt gondolom nem szeretnéd. Vagy talán mégis?
- Bocs, de meg tudom védeni magam.
- Hidd el, velem szemben nincs esélyed. Na, ide adod, vagy sem?
- Parancsolj, őméltósága egokirály – mondtam gúnyos vigyorral az arcomon.
Aztán elkezdett játszani… Énekelt is hozzá… Elképesztő volt… A hangja, a játéka, a mozdulatai… Fantasztikus. Csak álltam ott, megrökönyödve, leesett állal, mint egy rakás szerencsétlenség. Több percen át játszhatott, mikor pedig befejezte, megszólalt.
- Szóval? Elnyerte a tetszésedet, kishercegnő?
- Ez… Elképesztő volt. Nagyon jól játszol…
- Köszönöm. Na leülsz végre, hogy tudjak veled két normális szót váltani, vagy még állsz ott egy kicsit, és kötekszel egy felsőssel?
- Rendben…
Majd leültem mellé, és órákon át beszélgettünk. Közben a lányok visszajöttek, de volt még valami dolguk, ezért gyorsan le is léptek.
- Na, nekem sajnos lassan mennem kell. Valami körbevezetés lesz a suliban, és a zenei tagozat gólyáit nekem kell körbevinnem…
- Basszus! A körbevezetés! Azt hiszem jobb, ha belehúzunk, különben elkésünk.
Ezzel összeszedtük a cuccainkat, és sprinteltünk a suli felé. Szerencsére még korábban is érkeztünk egy kicsivel, de hogy ne legyen feltűnő, hogy együtt vagyunk, ezért én előre mentem.
A nap további része hamar elszállt, a „túra” eléggé leszívott minket, hogy este szó szerint bezuhantunk az ágyba. Az előérzetem beigazolódott: Tényleg érdekes év elé nézek.

1. fejezet - Az új egyetem

A nevem Takahashi Lea. A Seiyo Gimnáziumban végeztem, tavaly. Idén jelentkeztem a Tokiói Művészeti Egyetem zenei szakára. Óriási szerencsémre fel is vettek. Ma van az első napom, és nagyon izgulok… Remélem sikerül majd barátokat szereznem.
Amint átléptem az iskola kapuját, csak ámultam és bámultam. Hatalmas, tágas, és világos. Nekem pedig ez az iskola lesz az otthonom 4 éven át… Elképesztő. De sajnos annyira nézelődtem, hogy nem vettem észre a felém tartó embert, akit sikerült is felborítanom.
- Te jó ég, annyira sajnálom! Nem figyeltem eléggé, nem akartam! Gyere, segítek.
Elfogadta a felém nyújtott kezet, én pedig felhúztam, és segítettem összeszedni a cuccait.
- Ne haragudj, nem akartam.
- Ugyan, semmi baj, ne is törődj vele – mosolygott rám. – Amúgy Rika vagyok. Wakaba Rika. Zenei kar, harmadéves. És te?
- Ó, én Takahashi Lea vagyok. Szintén zenei kar, elsőéves.
- Szóval gólya… Üdv a suliban. Segítsek valamiben?
- Hát… Ami azt illeti, jó lenne. A kolit keresem.
- Ez esetben gyere velem.
Majd intett, hogy kövessem. Én pedig mellette haladtam. A kolit meglátva ugyanaz történt velem, mint nem sokkal korábban. Csak épp most nem szegény Rikát, hanem egy srácot borítottam fel majdnem. Egy iszonyú helyes srácot…
- Figyelj már az orrod elé! Istenem…
- Annyira sajnálom, nem akarta…
- HOZZÁ ne nyúlj! Inkább hagyj békén!
- Sajnálom…
- Ne sajnálkozz már, inkább hagyj békén! Idióta gólya…
- Lea, gyere. Itt nem tudsz mit tenni.
- Rendben, menjünk – szóltam végül.
Csendben haladtunk a szobám felé. Mikor beléptünk, az állam a földre zuhant. Akár egy 5 csillagos szálloda egy lakosztálya. Hatalmas, és tágas. Rengetek szekrénnyel, és hatalmas ágyakkal. Elképesztő…
- Takaya Raito. Idén fog diplomázni, szintén zenei szakos. Az egyetem szépfiúja, aki egyben egy bunkó.
- Tessék?
- A srác, akinek neki mentél.
- Ja, hogy az. Nem akartam fellökni.
- Tudom. És ő is tudja. Csak épp nem érdekli. Ne törődj vele. Van itt még bőven pasi, van miből válogatni. Ne bánkódj.
- Rendben…
- Na de nekem most mennem kell. Még nekem is el kell foglalnom a kollégiumi szobámat. Majd beszélünk. Szia, Lea. Örülök, hogy találkoztunk.
- Rendben, én is örülök. Szia,
Néztem, ahogy távolodik a folyosón.…
- Rika! – kiabáltam utána, mire ő megállt, és megfordult. – Köszönöm…
Erre mosolygott, intett, és tovább indult.
Valamiért úgy érzem, hogy remek év elé nézek…