Az órák hamar véget értek, Naoyával pedig megbeszéltük, hogy délután beülünk valahova egy kávéra. Nagyon jól elvoltunk, rengeteg dolgot megtudtam róla, sokat nevettünk, és végre megint szívből nevettem, amikor...
- Te mit keresel itt? Ezzel... - rontott be Raito (szó szerint) a kávézóba, és úgy csapott az asztalra, hogy az kis híján felborult.
- Retsu, szia, én is örülök, hogy látlak.
- Nem szeretnél esetleg válaszolni a kérdésemre?
- Mégis, mi közöd van hozzá, hogy kivel, mikor és hol vagyok? Inkább maga... - támadtam rá én is, mikor hirtelen megragadta a karomat, és kirángatott, majd egészen a parkban lévő kis forrásig rángatott. Mikor megállt, ráripakodtam.
- Mi volt ez? Mit képzelsz te magadról, ha? Semmi közöd hozzá, kivel mit csinálok. Naoya szintén elsős, és megbeszéltük, hogy írunk egy dalt az iskolai fesztiválr... - mondtam magamról megfeledkezve, és rácsaptam a számra, mikor rájöttem, hogy ezt nem kellett volna elmondani neki.
- Értem. Ezek szerint megfeledkeztél a mi közös dalunkról. Így már más.
- Nem, nem feledkeztem meg róla, de úgyse jönne össze.
- Ugyan miért ne jönne össze?
- Azért, mert te és én külön világ vagyunk. Te idén diplomázol, én most kezdtem az egyetemet. Te vagy az egyetem hercege, én pedig csak egy kis névtelen senki.
- De nekem te nem csak egy névtelen senki vagy a francba már! - kiáltott rám dobbantva lábával, akár egy ötéves, de a szeme egyáltalán nem gyereké volt.
- Ezt... Ezt meg mégis hogy értsem?
- Úgy, hogy amióta csak megláttalak, arról álmodtam, hogy esetleg összeállhatnánk néhány szám erejéig.
Ezekre a szavakra megdermedtem. Örültem is, de valami össze is tört bennem. Örültem neki, hogy tetszik neki a játékom, de ugyanakkor csalódtam is, hogy CSAK zenélni akar. Dehát ez van, ezt kell szeretni... Vagy mégsem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése