10. fejezet - Egy régi barát

Lassan magamhoz tértem, ám amikor megpróbáltam kinyitni a szememet, nem ment... Mintha ólomsúly nehezedett volna rá... Próbálkoztam még egy ideig, aztán végül mégiscsak összejött... Fehérséget láttam mindenütt... A plafon, a falak, az ágy, minden... Meghaltam volna? Nem, nem hiszem. Ha meghaltam volna, akkor nem éreznék fájdalmat. Mikor már majdnem ismét elmerültem a sötétségben, hirtelen ajtónyitódást, aztán lépteket hallottam, melyekre azonnal kipattant a szemem. Nagy nehézségek árán az ajtó irányába fordítottam a fejem egy meglepetés várt rám.
- Yoru... Te meg... Te meg mit keresel itt? - kérdeztem tőle, mire megpróbáltam felülni, de ő visszanyomott az ágyba.
- Ne, ne ülj fel. Maradj. Nem szabad megerőltetned magad.
- Yoru... Hogy kerülsz te ide?
- Hát így kell üdvözölni e rég nem látott barátodat? - mosolygott rám szélesen.
- Nem, sajnálom. Csak meglepődtem. Olyan rég találkoztunk már... Honnan tudtad, hogy hol vagyok?
- Egy magánnyomozó barátom nagy nehézségek árán előkerítette nekem a címedet. Mikor felkerestelek, a szomszédok azt mondták, a zene akadémián vagy. Meglepődtem, de félig számítottam is rá. Aztán elmentem az egyetemre... Ott megadták a szobád számát, de ott sem voltál. Megkérdeztem pár lányt, ők pedig azt mondták, itt vagy. Eléggé megijesztettél. Mi történt?
- Őszintén szólva fogalmam sincs... Rikával beszélgettem, mikor pedig kilépett az ajtón elájultam... Semmi másra nem emlékszem.
- Értem... Na de mesélj, hogy vagy? Jól megy sorod?
- Igen, egész jól. Felvettek az Akadémiára, aminek nagyon örültem. Suli mellett dolgozom, hogy ne kelljen a szüleim pénzére támaszkodnom. És te? Oba-san hogy van?
- Ennek örülök. Én jól vagyok, köszönöm. A szüleim pár hete jelentkeztek, és könyörögtek, hogy menjek velük. Mivel vonzottak, ezért velük tartottam. Kiderült az is, hogy az övék Japán 2. legnagyobb háza.
- A második? Miért, kié az első?
- Egy Takaya Akio nevezetű fazoné. Több nagyvállalat feje, ezen kívül sok leányvállalata is van.
- Takaya... Akio...?
- Igen. Mi az, talán ismered?
- Nem, dehogy.
- Értem...
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy vagy Oba-san?
- Hjaj... Féltem, hogy megkérdezed... Sajnos nem jól... Pontosabban, már jól...
- Yoru, mi ez a mellébeszélés? Nincs jól, de mégis jól van? Miről van szó?
- Oba-san 1 hónapja meghalt.
- Te... Tessék? Hogy-hogy meghalt? 2 hete kaptam tőle levelet, és azt mondta, minden rendben!
- Késve kaptad meg a levelet... Oba-san akkor már rég halott volt.
- Ezt nem hiszem el... Mi történt?
- A kor sajnos őt is utolérte...
- Értem...
- Jövő héten lesz a temetés. Eljössz? Persze csak ha kiengednek addig.
- Akár kiengednek, akár nem, mindenképp elmegyek. Ha kell, megszököm erről az átkozott kórházból, de ki van csukva, hogy nem leszek ott.
- Rendben.
Arakawa Yoru... A legjobb, és egyben az egyetlen barátom azóta, mióta árvaházba kerültem, ám később beleszerettem... Nem akartam tönkretenni a barátságunkat, ezért mélyen hallgattam érzéseimről, mivel egyedül voltam, senki sem akart velem barátkozni, de ő odajött hozzám, és azokkal a gyönyörű szép boci szemeivel megkérdezte tőlem: Leszel a barátom? Azóta sülve-főve együtt voltunk. Sosem veszekedtünk, mindig sikerült kompromisszumot kötnünk... Aztán én betöltöttem a 12-t. Három évvel idősebb nálam, ő akkor volt 15 éves. Én pedig eldöntöttem, hogy elhagyom az otthont. Előtte elrendeztem mindent, a házat, pénzt, mindent, majd végül egy éjjel megszöktem. Yoru kivételével senki sem tudta, hogy hol vagyok. A rendőrség 2 hét múlva megtalált, de mivel azt látták, hogy iskolába járok, a hűtő tele van, és megvan mindene, ami a normális élethez kell, békén hagytak. Az évek teltek, befejeztem az általánost, elvégeztem a középsulit, mindeközben persze szorgosan gyakoroltam a gitáromon és több számot is írtam. Beadtam a jelentkezésemet a Művészetire, és nagy szerencsémre, még csak várólistára sem kerültem, már az alkalmasságin azzal a mondattal léptem ki az ajtón, hogy "Lea-san, üdvözöljük egyetemünkön.". Elmeséltem mindent Yorunak: Rikát, a szobatársakat, Raito-t, a vacsorát, a nővér dolgot, mindent... Közben mivel a komoly dolgokból is sikerült viccet csinálnia, nem bírtam ki nevetés nélkül.
Nevetésünk betöltötte a szobát, ám ez a boldogság egy szempillantás alatt véget ért, amikor...
- Lea... Mégis ki a fene ez a srác? - ...amikor megjelent az ajtóban Rika, Raito és Naoya, ajándékokkal, virágokkal a kezükben, tátott szájjal párosítva...

9. fejezet - A meglepetések sora folytatódik

- Köszönöm, Rika... - mosolyodtam el, mikor láttam, hogy már majdnem sír.
- Nincs mit... - válaszolta, némi mosolyt erőltetve az arcára.
Pár perc néma, már-már kínos csend következett, amit azután én törtem meg.
- Miért csináljátok ezt...? Mi folyik itt?
- Hogy érted?
- Kisa onee-sannak akar szólítani, Ritsuo-san közölte velem, hogy mindenben segíteni fog, és most te is... Mi folyik itt?
- Nem tudom, miről besz...
- Rika! Tudom, hogy tudod, mire értem! Megkérdezem újra. Mi folyik itt?
- Hjaj... - sóhajtotta. - Rendben van, legyen. A nevem Takahashi Rika. 21 éves vagyok és a te... nővéred...
Erre a mondatra teljesen ledermedtem... A nővérem?! Dehát... Hogy lehet ez! Ő... Ő meghalt!
- Mi... De... Hogy... Rika... Ő... ő meghalt!
- Nem, nem haltam meg. Csak azt hitték, hogy meghaltam. A hullaházban derült ki, hogy még élek...
- De... Akkor mégis miért nem értesítettek?
- Én kértem, hogy ne tegyék.
- De... miért?
- Azért, mert normális életet akartam neked, és az mellettem nem lett volna. Nevelőszülőkhöz kerültem, és azt mondták, te is nevelőkhöz kerültél. Megnyugodtam, mert lehetőséged nyílt egy normális életre. Nem akartam tönkretenni. Akkor még nem tudtam volna gondoskodni rólad. Most pedig... Most pedig már nincs is szükséged rám...
- Ez nem igaz! 18 évem alatt végig családról álmodoztam... A régi családunkról... Anya, apa, te, és én... Sikerült eltemetnem magamban ezeket az önsajnálatot keltő érzéseket, aztán jött Raito... Majd a húga, Kisa... Aztán te... És a régi sebek ismét felszakadtak... Nem akarok senkinek sem gondot okozni... Senkinek... Épp ezért részben örültem is neki, hogy 12 éves korom óta egyedül élek, mert így tényleg senkinek sem voltam a terhére... De most jöttél te és...
- Lea, kérlek...
- Nem, Rika, nem! Nem akarom újra azt átélni, amit 10 évvel ezelőtt... Szörnyű volt... - mondtam, de a hangom elcsuklott, a szemembe pedig könnyek gyűltek, bármennyire is próbáltam uralkodni rajtuk.
- Lea... Nekem most mennem kell. Van egy kis dolgom, aztán visszajövök. Addig gondolkozz el az utóbbi másfél nap eseményein: Raito apja, nagybátyja, húga, és... én... Emlékezz: Sosem fogom hagyni, hogy mostantól akár csak egy percig is egyedül légy... Hugi... - mondta, majd gyengéd mosolyra húzta az ajkát.
Lassan haladt az ajtó felé, majd kinyitotta, de a zár kattanását már nem hallottam. Ezen meglepődve az ajtó felé fordultam, majd hirtelen elhomályosodott a látásom és leestem az ágyról. Elájultam...

8. fejezet - Legalább valakinek vigaszt nyújtok

Csak álltam ott némán, tányér nagyságú szemeket meresztve, melyből már nem folytak a könnyek. Pár perc néma csend után, úgy éreztem, utána kell mennem és meg kell őt vigasztalnom... Nem törődve az utánam kiabálókkal rohantam felfele a lépcsőn. Nem tudtam merre kell menni, hát elindultam az egyik irányba. Úgy tűnik, jól döntöttem, mert az egyik ajtó mögül hangokat hallottam. Az ajtó tárva nyitva volt, Kisa-chan pedig az ágyon ült, és összekuporodva sírt. Bementem, bezártam magam mögött az ajtót, majd oda mentem hozzá. Közben pedig nem vettem észre, hogy a töbiek is fellopóztak, és az ajtó előtt hallgatóztak.
- Figyelj, Kisa-chan...
- Nem, nem figyelek! Utálom ezt a családot! GYŰLÖLÖM ŐKET! Mindegyiküket! Míg Raito-niisan be nem töltötte a 18-at, minden rendben ment! Nagyon jól megvoltunk! Sokat nevettünk, és olyanok voltunk, mint egy nagy, boldog család! Majd... Nii-san 18. születésnapja óta... Mindenki olyan rideg lett... Senki sem nevet... Rám se hederítenek... Nem akarom ezt a családot! Másikat akarok!
- Figyelj rám, kérlek. Hallgass végig, jó? Meghallgatsz engem?
Erre nem válaszolt, csak némán bólintott én pedig belekezdtem a történetembe.
- 11 éves voltam, mikor a szüleim meghaltak. Épp hazafelé tartottak az üzleti útjukról, mikor egy részeg sofőr belehajtott a kocsijukba. A kocsi teljesen felgyűrődött... Anyám, apám, és az akkor 14 éves nővérem azonnal meghaltak. Az a szemét... Az a szemét meg túlélte... Eltört pár csontja, de még csak nyomorék sem maradt. Átkozom azt a napot...
- Ez nagyon szomorú, de mi köze van ennek a családomhoz?
- Két emlékem maradt tőlük. Ez - mutattam a nyakláncomra, melyen egy szív alakú, kinyitható medál csüngött -, és a gitárom. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy bár mennyire is szörnyű, vagy bár mennyire is nem akarod ezt, értékelned kell azt, amid van. Fogalmad sincs, én mennyit adnék egy olyan családért, mint a tiéd.
- Miért mondod ezt el nekem?
- Nem tudom... Csak... Úgy éreztem, hogy beszélnem kell veled.
- Köszönöm...
- Szívesen.
- Öhm... Szólíthatlak Nee-sannak?
Erre hirtelen nem tudtam, nevessek, vagy sírjak, de nagy nehezen megszólaltam.
- Igen. Nyugodtan... - mondtam, majd elmosolyodott, és megölelt. Pár perc néma csend után megszólalt.
- Nee-san?
- Tessék?
- Te... Szereted a bátyámat?
Ezt nem hiszem el... Ez a lány egyre lehetetlenebb kérdéseket tesz fel...
- Igen, szeretem...
- Az jó, mert ő is nagyon szeret téged. Vele a mai napig rengeteget beszélgetek vele, és minden alkalommal csak rólad tud beszélni. Hogy milyen szép vagy, milyen okos vagy, milyen aranyos, ahogy mindig visszaszólsz neki, milyen jól gitározol, stb stb...
- Én ezt... valahogy kétlem...
- Ne kételkedj! Csak higgy benne! Az érzéseiben, és az érzéseidben. És akkor nincs akadály!
Csak ámultam és bámultam... Még csak 15 éves, de bölcsebb, mint sok felnőtt. Ezután megint pár perc néma csend következett, mikor megszólaltam.
- Nos... Nekem lassan vissza kell mennem a koliba. Majd még találkozunk. Szia. Jó éjt.
- De... Nii-san azt mondta, itt alszol nálunk!
És íme, megint egy meglepetés. Mi jöhet még?!
- Sajnálom, de azt hiszem, ez ilyen formában nem lehetséges. Sőt! Semmilyen formában nem lehetséges.
- Miért? - nézett rám szomorúan.
- Nem tudom, neked mennyire tűnt, vagy nem tűnt fel, de a szüleid gyűlölnek engem... Sajnálom, de tényleg mennem kell. Vigyázz magadra, Kisa-chan.
- Lehagyhatod a chan-t! - szólt még utánam.
- Rendben, Kisa - mondtam, majd az ajtó felé vettem az irányt, ahonnan a kíváncsiskodók sikeresen felszívódtak.
Az ajtóban még egy pillanatra megálltam, és halkan megszólaltam.
- Viszlát... Raito... Szerelmem... - suttogtam, majd elindultam kifele. Azonban ahogy mentem, a lábam valahogy nem a koli, hanem a városi park irányába vitt... Már sötét volt, a park pedig kihalt... Leültem egy padra, majd hirtelen azt vettem észre, hogy megint sírok. Ez nem lehet igaz! Nem sírhatok! Nincs hozzá jogom! Miközben ezeken járt az eszem, nem vettem észre a mellettem álló személyt, aki engem nézett, majd mikor felnéztem rá, finoman elmosolyodott, majd megszólalt.
- Leülhetek?
- Persze, csak tessék.
Leült, és pár perc néma csend következett.
- Sajnálom.
- Tessék?
- Az öcsém. Szörnyen viselkedett.
Ekkor esett le, hogy ki is ő valójában: Raito nagybátyja, Ritsuo-san.
- Oh... nem... dehogy! Semmi baj! Teljesen igaza volt... Nincs miért bocsánatot kérnie!
- Tegezz nyugodtan. És egyáltalán nincs igaza. Azaz idióta öcsém nem tudja mit beszél... Tudja, hogy Raito mennyire szeret téged, ennek ellenére mégis megcsinálta a bajt. Ne törődj vele.
- Rendben... Köszönöm...
- Nincs mit - mondta, majd miután rám nézett, folytatta. - Jaj, ne sírj már! Egy olyan szép lánynak, mint te, nem állnak jól a könnyek. Inkább mosolyogj.
- Köszönöm...
- Nem kell megköszönnöd. Csak az igazat mondtam. Minden esetre egyre megkérlek. Ne hagyd, hogy Akio elüldözzön Raito mellől. Mert az sem neked, sem Raitonak, sem Kisának nem lenne jó. Kisának pláne nem. Nagyon meghatottad őt.
- Mégis... Miről beszélsz?
- Arról a kis beszédedről, amit tartottál Kisának a szobájában.
- Dehát... Hogy lehet, hogy tudsz róla?
- Mind tudunk róla. Minden egyes szót hallottunk. Azt is, hogy Kisa megkért, hogy had szólíthasson Nee-sannak.
- Az...
- Semmi baj. Megértem őt. Te egy nagyon aranyos, kedves, őszinte, és tiszta lelkű lány vagy. Nagy kincs van a birtokodban, amire ha nem vigyázol, könnyen eltiporhatják.
Ezzel felállt, elbúcsúzott, és elment. Otthagyva engem egyedül. Megint egyedül...
Nem sokkal később felkeltem a padról és elindultam a koli irányába, azonban a park előtt láttam állni valakit. Távolról csak annyit láttam, hogy egy lányt. Aztán elindult felém, arcát pedig megvilágították a fények. Rika volt az.
- Áh, Rika, szia. Hogy-hogy itt, ilyen kés... - szólaltam meg, majd hirtelen belém fojtotta a szót egy öleléssel. - Rika... Mi a baj? Történt valami?
- Többé nem kell egyedül lenned, mert én itt vagyok veled, neked. Ha valami nyomja a lelkedet, nekem bátran elmondhatod. Érted?
- Igen... Köszönöm... - mondtam, majd a könnyeim ismét folyni kezdtek. Visszamentünk a koliba. Kiderült, hogy a két szobatársam elköltözött egy külön szobába, úgyhogy én most egyedül "lakom". Pontosabban csak azt hittem, hogy egyedül, mert Rika beköltözött hozzám. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neki. Valami azonban nagyon piszkálta az orromat. Most ismert meg nemrég, és máris ilyeneket mond nekem... Kisa nee-sannak akar szólítani... Ritsuo-san is túl kedves hozzám ahhoz képest, hogy még csak ma találkoztunk először... Mégis... Mi folyik itt?!

7. fejezet - A legrémesebb estém

A szobatársaim (akiknek még a nevüket sem tudom), elmentek valamerre, szóval egyedül készültem fel az esti vacsorára. Lezuhanyoztam, amikor pedig elővettem a ruhát, amit Raitotól kaptam csak ámultam és bámultam. Egy gyönyörű, rózsaszín estélyit húztam ki a ruhazsákból. Mellette volt egy doboz is, benne egy hozzá illő magas sarkú cipőben. Megnéztem, és mindkettő pont az én méretem volt. A 15 centis magas sarkúban eleinte majdnem elestem, hisz ennyire magas még sosem volt rajtam. De ha belegondolok, Raito még így is, több, mint egy fejjel magasabb nálam... Tényleg egy törpe vagyok...
Felvettem a ruhát, megcsináltam a hajam, sminkeltem az öltözékemnek megfelelően, majd mire észrevettem, Raito már megérkezett. Azonban én még nem voltam kész. Nem engedtem be, hanem megmondtam neki, hogy várjon a koli bejáratánál, megyek mindjárt. Még egy bő negyed órát készültem, majd mikor kiléptem az ajtón, ő csak elmosolyodott, és a kezét nyújtotta felém.
- Indulhatunk... Hime-sama? - kérdezte.
- Igen...
Ezzel megfogta a kezem, és egy limuzin felé vezetett. Kinyitották nekünk az ajtót, mi pedig beszálltunk, és elindultunk.
Pár perc múlva egy óriási ház... Ház? Inkább palota előtt álltunk meg. A kapu kinyílt, mi pedig behajtottunk az udvarra, ahol még közel egy kilométeres kövezett út vezetett a bejáratig. Akár a mesékben... Mindkét oldalunkon óriási kert terült el, az út szélét végig hatalmas, virágzó sakura fák borították, mely a szél miatt hullatták szirmaikat. Kiszálltunk, Raito ismét megfogta a kezemet, és a bejárat felé vezetett. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, komolyan a szemembe nézett, és megkérdezte.
- Készen állsz?
- Igen, készen.
- Biztos vagy benne? A szüleim nagyon kemény emberek. Előfordulhat, hogy megbántanak.
Remek. Jókor szólsz, mikor már még elmenekülni sem tudok... Ezt bár nem kötöttem az orrára, mintha belém látott volna, kuncogni kezdett, majd mosolyogva megszólalt.
- Ám biztos vagyok benne, hogy legalább annyira leszel nekik szimpatikus, mint amennyire én szeretlek téged. Szóval ne aggódj.
"Legalább annyira leszel nekik szimpatikus, mint amennyire én szeretlek téged." Nem hiszem el... Szeret engem...? Ez hihetetlen... Annyira... Annyira boldog vagyok, hogy úgy érzem, mentem megáll a szívem. Ezzel az egyetlen mondatával eloszlatta minden kétségemet. Mosolyogva bólintottam, majd csillogó szemekkel még hozzá tette.
- Gyönyörű vagy...
Majd mikor már épp válaszra nyitottam volna a számat, kinyitotta az ajtót, és behúzott rajta, ám ezzel sem tudta megakadályozni, hogy közöljem vele az erről alkotott véleményemet, odasúgtam neki.
- Legalább a szemembe ne hazudj - és ezt komolyan is gondoltam. Egyáltalán nem vagyok szép, ő mégis ilyeneket mond nekem. Bár meg kell hagyni, nagyon jó színész... Talán jobb színész, mint zenész... Már majdnem hittem neki...
Mikor válaszolni akart, egy nő jelent meg a folyosó végén, szintén gyönyörű estélyiben.
- Anya, ő itt Takahashi Lea. Lea, ő itt az anyám, Takaya Misaki.
- Örvendek a találkozásnak, Misaki-san.
- Ahogy én is. Raito, késtél. Gyertek, apád már vár.
Magas, modell alkatú, idősödő nő volt Raito anyja, komor, hideg, smaragdzöld szemekkel megáldva. Raito még aggódó szemekkel rám pillantott, majd követtük az anyját egy hosszú folyosón át az étkezőbe. Mire odaértünk, Raito anyja, apja, és egy fiatal lány (gondolom a húga) az asztal előtt álltak. Az apja szintén hideg tekintetű, magas (legalább 185 magas), izmos férfi volt. A lány pedig... Magas törékeny, és sértett tekintetű.
- Anya, Apa, Reena, Kisa, Nii-san... Ő itt Takahashi Lea. Lea, ő itt az anyám, Misaki-san, az apám Akio-san, a nővérem, Reena-san, akivel már találkoztál, a bácsikám, Ritsuo-san és a húgom, Kisa-chan.
- Nagyon örülök a találkozásnak.
- Mi is nagyon örülünk. Mindannyiunk közül én a legjobban. Boldog vagyok, hogy végre megismerhetem Raito-kun barátnőjét. Iszonyú sokat mesélt rólad, remélem tudod. Teljesen elcsavartad a fejét - szólalt meg elsőként Ritsuo-san. Mondanom sem kell, hogy bármennyire nem vagyok ilyen, erre a kijelentésére fülig pirultam.
- Na, de Nii-san! Nem ehetnénk végre?! - szólt közbe Raito.
- De igen.
A vacsora nagy része kínos csendben zajlott. Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem, Ritsuo-san, és Kisa-chan végig engem bámulnak. Mikor egy pillanatra felnéztem az ételről, igazam is lett. Rutsuo-san rám mosolygott, ellenben a húga csak felhúzta a szemöldökét és evett tovább. Meglepődtem, de ettől csak még jobban zavarban éreztem magam. A kínos csendet végül Akio-san erőtejes, csendet parancsoló hangja törte meg. Először egy kicsit fel is ugrottam az ijedtségtől, de a reakciókból ítélve Ritsuo-san kivételével más nem vette észre, ő is csak halkan nevetni kezdett.
- Szóval, Lea-chan. Ide jársz az egyetemre, zenei szakra csak úgy, mint a fiam, jól tudom?
- Igen, jól tudja. Gólyaként járok oda, idén kezdtem.
- Értem... Úgy tudom, játszol gitáron és zongorán.
- Igen. De mivel zongorázni nem volt lehetőségem, ezért az már nem igazán megy.
- Értem. Mesélj nekünk a családodról.
- Nos... Igazság szerint... A szüleim meghaltak egy autóbalesetben... 8 éves voltam, mikor egy részeg áthajtott a piros lámpán és frontálisan ütközött a szüleimmel...
- Kinél éltél mostanáig?
- 12 éves koromig árvaházban, aztán pedig egyedül.
- Olyan fiatalon tudtál gondoskodni magadról?
- Igen, mivel a szüleim... Rám hagyták a házat, és elég szép összegű pénzt is. Most pedig már dolgozom is, szóval...
- Hol dolgozol?
- Egy étteremben pincérként.
- Értem... Szűz vagy még?
- Apa, mégis miféle kérdés ez?!
- Te hallgass, fiam!
- Na de...
- Semmi de! Lea-chan, hallgatlak.
- Igen, uram, az vagyok.
- Hány kapcsolatod volt már eddig?
- 2.
- Hány éves voltál?
- Az első kapcsolatom 15 éves koromban volt, több, mint egy évig, a második pedig 17 éves koromban, az 8 hónapig tartott.
- Mennyi az a több mint egy év?
- Egy év, és 3 hónap, uram.
- Ez a 3. kapcsolatod, a fiammal?
- Igen, uram.
Lassan kezdtem úgy érezni magam, mint valami vallatáson... Nem tetszik ez nekem...
- Mik a szándékaid vele?
- Öhm... Milyen értelemben?
- Futó kapcsolat, szex, házasság, gyerek?
- Nem tud...
- És miért nem tudod? 18 éves vagy! Ilyenkor már komolyan el kell gondolkodnod a jövődet illetően!
- De...
- Semmi de! Látod, fiam? Erről beszéltem! Minaminak komoly elképzelései vannak a jövőt illetően! Jó családból származik. Hegedűn játszik, ami sokkal jobban illik egy hölgyhöz! Minami nem dolgozik, könyörgöm! Nem egyedül él, az isten szerelmére, gondolkozz már egy kicsit, fiam! Te egy előkelő családból származol! Szóba sem állhatsz ilyen félkegyelmű senkiházi gyerekével, mint akiktől ez a lá...
- Na most már elég, Akio! Mégis mi jogon mondasz ilyeneket róla?! Nem is ismered!
- Mert te talán ismered!
- Nem, nem ismerem, de látom hogy mennyire szeretik egymást Raitoval! És ez a legfontosabb! Nem az, hogy Raito választottja megfeleljen a te lehetetlen igényeidnek!
- Van olyan ember, aki képes rá!
- Persze, azaz idióta Minami, vagy ki, ugye?
- Igen, Wakayaba Minaminak hívják.
- Apa, kérlek! Minami... Minami egy utálatos, elkényeztetett senki! Gyűlölöm őt! - állt fel most már Raito is az asztaltól.
- Fiam, te ebbe ne szólj bele!
- Kérem, elég... - szólaltam meg halkan, könnyes szemekkel.
- Lea...
- Raito, ne... Kérlek... Uram, sajnálom, hogy csalódást okoztam önnek. Nem tehetek róla, hogy olyan körülmények között nevelkedtem ahogyan. Nem akartam, hogy a szüleim meghalljanak... Szerettem volna felszínen tartani a zongora tudásomat, de mivel minden fillérnek meg volt a helye, nem volt pénzem még egy zongorára is. Két dolog van, amit személyesen a szüleimtől kaptam. Ez - mutattam a nyakláncomra - és a gitárom. Semmi másom sincs tőlük, ami rájuk emlékeztetne. Nagyon sajnálom, hogy tönkretettem az estélyüket. Én most inkább elmegyek. Jó éjszakát! - mondtam, majd felálltam az asztaltól, és könnyektől csillogó szemmel indultam a kijárat felé, amikor hirtelen egy puffanást hallottam. Mintha valaki az asztalra ütött volna. Erre felkaptam a fejem és hátra fordultam.
- Elegem van! Apa, ezt nem hiszem el! Raito-niisan egyszer hoz haza egy gyönyörű, tehetséges, okos lányt, erre te elüldözöd! Hogy lehetsz ilyen?! GYŰLÖLLEK!!! - kiabálta Kisa-chan, majd sírva rohant felfelé a lépcsőn.
Remek... Sikerült tönkretennem egy békés családnak nem csak az estélyét, de az életüket is...

6. fejezet - Meglepetés

- Amióta csak megláttalak, arról álmodtam, hogy esetleg összeállunk pár szám erejéig.
Én pedig lefagytam. Örültem, de egyben csalódott is voltam. Örültem, hogy tetszik neki a zeném, de ugyan akkor szomorú is voltam, hogy CSAK zenélni akar. Nem igazán tudtam mit reagálni erre. Percekig álltunk ott némán, egymásra meredve, én meglepődve, ő bosszúsan nézett rám. Nagysoká elmosolyodtam, mire ő húzta fel a szemöldökét, majd megszólaltam.
- Értem. Tudtam róla, mármint, hogy megbeszéltük a közös dalt, én mégis ígéretet tettem valaki másnak. Sajnálom. Remélem nem haragszol - mondtam, majd közelebb lépett hozzám, és megszólalt.
- Semmi baj. Akkor... Összehozzuk?
- Igen, persze - mosolyogtam rá. Erre nevettünk, ő kézen fogott, és kéz a kézben haladtunk vissza az egyetem felé. Mindenki megbámult minket, tátott szájjal meredtek ránk, irigykedve súgtak össze, egy lány kivételével. Az a lány gyönyörű volt, magas, és minden bizonnyal már nem ide járó lány. Ketten álltak mellette, akik még ránézésre itt tanulnak. Hirtelen a magas csaj odalépett hozzánk, és megszólalt.
- Anya üzeni, hogy siess haza, mert jönnek Nii-sanék.
- Mondtam, hogy ott leszek. Nem tudom, hova paráztok annyira.
- Oké, oké. De azt nem mondta, hogy kísérőt kell hoznod. Pontosabban a barátnődet. Remélem tudod, hogy Mina...
- Már megvan, kit viszek magammal - erre közelebb lépett hozzá, és úgy súgta tovább a lánynak. - Tudod nagyon jól, hogy ha fizetnek érte, se fogok elmenni Minamival SEHOVA!
- Miért vagy vele ilyen ellenséges? Ő csak a barátnőd szeretne lenni. Nem tett az ég világon semmi rosszat!
- NEM?! Lejáratott az egész zenei tagozat előtt!
- Nézd már el neki, könyörgöm! Csak szeret téged!
- Egy önző kis liba. Senkivel sem törődik. Magán kívül persze.
- Rendben. Ha így állunk, elárulnád nekem, hogy mégis kit kívánsz bemutatni Nii-sannak?!
- Reena, hadd mutassam be neked Leát. Gólya, zenei szakon. Lea, ő itt a nővérem, Takaya Reena.
Rám nézett, majd némi leplezett undorral nyújtotta felém a kezét, én pedig mivel még nem sikerült magamhoz térnem a meglepődöttségből,késve kapcsoltam.
- Örvendek a találkozásnak, Lea-chan.
- Ó, én is... Nagyon örülök, Reena-san - makogtam, majd megtörtént a bemutatkozás.
- Nos... Nekem mennem kell. Van még dolgom bőven, csak anya megkért, figyelmeztesselek. Örültem, Lea-chan, este találkozunk. Raito, vigyázz magadra.
És elment... Miután hallót.volságon kívül éreztem a nővérét, kérdőn néztem Raitora.
- Takaya Raito... Mégis mi a fene folyik itt?! Milyen vacsora?!
- Lea, nyugodj meg, kérlek. Mindent elmagyarázok. Apám öccse nálunk tölt pár napot, és azt mondta, elvárja tőlünk, hogy az érkezük napján megrendezendő vacsorán bemutassuk neki választottunkat.
- És... Ezek szerint, te engem választottál. Belehaltál volna, ha korábban közúid velem? Mit tennél, ha most azt mondanám, hogy nem érek rá?
- Hm... Megtehetnéd, de nem fogod, mert ráérsz. Kérlek, Lea. Ne hagyj cserben. Inkább meghalok, minthogy Minamival kelljen mennem bárhova is.
- Aha, szóval inkább én, mint az a Minami, vagy ki. Ugye?
- Lea, kérlek. Kezdetektől fogva téged akartalak megkérni erre. Szóval? Megtennéd, hogy megjelensz, mint a "barátnőm"?
- Rendben, legyen. Remek. Ez esetben tessék - a kezembe nyomott egy dísztáskát, majd folytatta - Ezt vedd fel, én pedig 7-kor legyél a koli előtt. Ne aggódj, ki vagy kérve. Na de megyek, még van egy kis dolgom. Este találkozunk. Szia.
Köszönt el, majd, puszit nyomott az arcomra és elviharzott. Még mindig tátott szájjal, de elindultam a koli felé. Útközben találkoztam a szobatársaimmal, így együtt léptünk be a koliba. Izgatottan vártam az estét, de végül hamar eljött. Lehet, hogy hiba volt elfogadni azt az ajánlatot...

5. fejezet - Egy váratlan meglepetés

Az órák hamar véget értek, Naoyával pedig megbeszéltük, hogy délután beülünk valahova egy kávéra. Nagyon jól elvoltunk, rengeteg dolgot megtudtam róla, sokat nevettünk, és végre megint szívből nevettem, amikor...
- Te mit keresel itt? Ezzel... - rontott be Raito (szó szerint) a kávézóba, és úgy csapott az asztalra, hogy az kis híján felborult.
- Retsu, szia, én is örülök, hogy látlak.
- Nem szeretnél esetleg válaszolni a kérdésemre?
- Mégis, mi közöd van hozzá, hogy kivel, mikor és hol vagyok? Inkább maga... - támadtam rá én is, mikor hirtelen megragadta a karomat, és kirángatott, majd egészen a parkban lévő kis forrásig rángatott. Mikor megállt, ráripakodtam.
- Mi volt ez? Mit képzelsz te magadról, ha? Semmi közöd hozzá, kivel mit csinálok. Naoya szintén elsős, és megbeszéltük, hogy írunk egy dalt az iskolai fesztiválr... - mondtam magamról megfeledkezve, és rácsaptam a számra, mikor rájöttem, hogy ezt nem kellett volna elmondani neki.
- Értem. Ezek szerint megfeledkeztél a mi közös dalunkról. Így már más.
- Nem, nem feledkeztem meg róla, de úgyse jönne össze.
- Ugyan miért ne jönne össze?
- Azért, mert te és én külön világ vagyunk. Te idén diplomázol, én most kezdtem az egyetemet. Te vagy az egyetem hercege, én pedig csak egy kis névtelen senki.
- De nekem te nem csak egy névtelen senki vagy a francba már! - kiáltott rám dobbantva lábával, akár egy ötéves, de a szeme egyáltalán nem gyereké volt.
- Ezt... Ezt meg mégis hogy értsem?
- Úgy, hogy amióta csak megláttalak, arról álmodtam, hogy esetleg összeállhatnánk néhány szám erejéig.
Ezekre a szavakra megdermedtem. Örültem is, de valami össze is tört bennem. Örültem neki, hogy tetszik neki a játékom, de ugyanakkor csalódtam is, hogy CSAK zenélni akar. Dehát ez van, ezt kell szeretni... Vagy mégsem?

4. fejezet - Az első tanítási nap

Ahogy beléptem az előadóterembe a szavam elállt. Bal oldalon a hallgatóknak előkészített padok, jobb kéz felé pedig egy színpad féleség helyezkedett el, székekkel és hangszerekkel. Leültem a harmadik sorba, és elkezdtem játszani a legújabb, egyenlőre csak félig kész számomat, de sajnos csak akkor vettem észre a mellettem álló srácot, mikor a szám végére értem, ő pedig elkezdett tapsolni.
- Nagyon jól játszol.
- Köszönöm. Nem ülsz le? - intettem a mellettem lévő helyre.
- De igen. Jaj, milyen bunkó is vagyok. Szia, én Ren vagyok. Iwata Ren. Elsőéves zenei szakon.
- Szia, én Shimizu Lea vagyok. Sinzén első éves, szintén zenei szakon. Te milyen hangszeren, hangszereken játszol?
- Gitáron, zongorán, és alkalom adtán éneklek is. És te?
- Ugyanez. Annyi különbséggel, hogy én dalokat is szoktam írni, és gyakorlás hiánya miatt zongora terén nem tudnék eljátszani hibátlanul egy darabot, még kottáról sem.
- Sebaj. Ne izgulj, itt lesz lehetőséged gyakorolni eleget. Sőt, még többet is, mint szeretnél.
- Hát, többet biztos nem, és még abban sem vagyok biztos, hogy eleget fogok tudni.
Majd ezt kimondva beléptek az első óra előadói. Bemutattak egy darabot, klasszikus, ha jól hallottam, Bach-tól. Hegedű, zongora, és fuvola.
- Majd óra után beszélünk - súgta oda nekem Ren.
Így is lett. A mai óráink végig együtt voltak, szóval sokat tudtunk beszélgetni. Megtudtam többek között, hogy utálja a klasszikus zenét, és egyszer próbált meg dalt írni, de 1 óránál tovább nem bírta. Felvilágosítottam, hogyha gondolkodik rajta, akkor nem is fog menni neki, ő pedig javasolta, hogy írhatnánk egyet közösen az iskolai fesztiválra... Ez eddig teljesen rendben van, csak épp én megfeledkeztem Raitoról, és a vele megbeszélt közös dalunkról. Találkoztunk a folyosón, de nem vettem észre, és nem köszöntem neki. Rikával is találkoztam nem sokkal később, és mondta, hogy Raito miattam nagyon fel van dúlva, és hogy szerinte féltékeny... De én ezt kétlem... Mindegy, Raitoval úgyse jött volna össze az a szám. Ő diplomás, én meg gólya. Lehetetlen párosítás. De ezt ő sajnos képtelen volt felfogni, ebből pedig később meg is lett a bonyodalom...